A második randim tanulságai

Egyetemista koromban ismerkedtem meg egy sráccal,

aki igen komolyan vette az udvarlást. Facebook-üzenetet írt, nem válaszoltam; a campuson megvárta az óráim végét, hogy személyesen is megszólíthasson; amikor a beszélgetést rövidre zártam, megint írt, randira hívott.

A „bűne” az volt, hogy nem lehetett romantikusan vágyakozni utána: nem volt ugyanis sem művész, sem elérhetetlen. Nekem pedig, aki romantikus filmeken nőttem fel, egyértelmű volt, hogy a szerelem csakis gyors és hurrikánszerű lehet. 

Így hát eldöntöttem...
hogy nem megyek el a második randira, mert ugyan az elsőn nagyon jót beszélgettünk, de nem jött a nagy, villámcsapásszerű szerelem.

Csakhogy...
a másik ember lassú felfedezése, a rácsodálkozások folyamata messze romantikusabb a pillanatnyi fellángolásnál. 

Ezért...
pár nappal azután, hogy a leghatározottabban elzárkóztam a második randitól, mégis kezdeményeztem egy találkozót.

S rájöttem...
hogy a szóban forgó srác valami elképesztően izgalmas keveréke az álmodozó művészléleknek és az analitikus informatikusnak, egy bölcsészkarra járó programozó, akivel hajnalig lehet beszélgetni a médiahatás-kutatás legújabb eredményeiről. És erre persze lassan jöttem rá... Ahogy arra is, hogy mennyi butaságot hitettek el velem a hollywoodi történetek.

A folytatás és a tanulság a Képmás magazin cikkében itt olvasható.

További írások, videók