Ki az, akivel egy örökkévalóságon át együtt kell lennem?
Barsi Balázs atya gondolatai a lélekről és a Lélekről
A Szentlélek mintegy az Isten szíve, legmélyebb valósága. A szív az ember számára azt a mélységet jelenti, ahol identitásunk, önazonosságunk valódi forrása rejtőzik, vagyis a személyt a maga felfoghatatlan valóságában.
Annyira egy a Szentlélek és a mi lelkünk, hogy Szent Pál szövegeiben néha nem tudja az ember, hogy mikor melyikről van szó, kis- vagy nagybetűvel kell-e írni. Ez a bizonytalanság a legnagyobb keresztény öröm forrása, az emberi lét legvégső és legcsodálatosabb misztériuma.
Annak tehát, aki a Szentlélek misztériumához kíván közeledni, tudnia kell, hogy a Lélek az ember szívében, lelkében, személyében beláthatatlan mélységben lakozik.
Az a Szentlélek, aki nemcsak az ember legvégső titka, hanem az Istené is. Aki csak erre gondol, az a szemlélődő. Azt hiszem, itt a gyökere annak a parancsnak, hogy szüntelenül imádkozzatok.
A Szentlélek Isten kimondhatatlan titkának mélysége, ő a valóság, a realitás. Istenben a legvégső titok a Szentlélek. Rajta kívül minden csak árnyék, látszat, halálra szánt, értelmetlen a földi világban is.
Istent ismerni és az embert ismerni, ugyanaz: a Szentlélek titkát ismerni.
És hogyan ismerhetjük meg az ő mélységeit és a mi mélységeinket? Csakis a Szentlélekben, mert azt, hogy ő bennünk él, a nekünk adott Lélektől tudjuk. Ő az a szent kenet, amelyet megkaptunk, és ezért Szent János szerint mindent tudunk.
A minden: Isten végső titka, hogy ő maga a Szeretet, és a mi legvégső titkunk, hogy Lelkét, szeretetét árasztotta belénk. Enélkül viszont semmit sem tudunk és semmink sincs. Akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amije van.
Ha vallásosságunk, keresztény hitünk nem ennek a végső misztériumnak boldog birtoklása, akkor szerencsétlenebbek leszünk egy nap mindenkinél, mert magunkban is csalódnunk kell, és abban az Istenben is, akit elképzeltünk magunknak. Pontosabban: képtelenek leszünk tovább szeretni magunkat, mert elveszítjük azt az Istent, aki feltétlenül és érdemek nélkül is szeret minket.
Ki az tehát, akivel egy életen, egy örökkévalóságon át együtt kell lennem, ha akarom, ha nem? Ki az, aki ha mindenki elhagyna is, mégis velem marad? Ki ez az én, akit cipelek, vagy inkább aki hordoz engem? Ki ez a személy, ez a valaki? Ki az, akiről azt állítom: „én vagyok”, akit egy megkérdőjelezhetetlen, kényszerítő törvény szeretnem parancsol, még mielőtt hallanám Isten szavát: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”?
A válasz: Isten Lelkétől, a Szentlélektől átjárt nyomorult létező, akit a végtelen Isten megmagyarázhatatlan módon öröktől fogva és mindörökké szeret.
Barsi Balázs: A teremtő Lélek, 5-8. old.