Fekete István az imádságról

Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk.

Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.
   – Mondd, kisfiam...
   És én mondtam utána az imát.
   Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

   Később a diákévek kamaszos rohanásában az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet.
   Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csakaz én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

   Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imárazendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok haláloscsendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.
   Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy azigazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akárezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

   Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem egy-egy „szóra€” befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem a halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünkki a halálraítéltség posványából. Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon.
   És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor adómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak.

   Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban,csendben és viharokban: ima, ima.
   És most mégis mind több helyen hallom,olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot.
   Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohse hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.
   Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.
   Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az Imádság és veled van az Isten.

(Esti Újság, 1944. jan. 15.)

További írások, videók