A házasság „vitaminjai”

Három jelenet

Esküvőre jelentkezett Adám és Éva öreg lelkészüknél. Az sokáig szeretettel nézte őket, aztán megszólalt:
— Boldog akarsz lenni, fiam?
— Igen. Nagyon!
— És te, leányom?
— Természetesen én is.
— Akkor ne kössetek házasságot.
Megütődve meredtek öreg pásztorukra, de az mosolyogva folytatta:
— Csak akkor, ha mindketten a másikat akarjátok boldoggá tenni. Így lehettek boldogok. Mert szüntelen boldog házasság nincsen. De olyan házasság van, ahol a másik boldogságát keresik — és ez a legboldogabb házasság. Ilyen házasságot kérek és kívánok nektek.

*

Házastársamra bizonyos dolgok, események másként hatnak, mint rám, és az adott helyzetben, körülmények között másként is cselekszik, mint én cselekednék. Ez nem baj. Sőt: kiegészíti, kiegyenlíti, többszínűvé, gazdagabbá teszi a házasságot. De éppen ezt a kétféleséget kell olykor szeretetben elszenvedniük. Sőt: megbecsülniük, hiszen ez teszi egységüket érdekessé.

— Mi huszonöt év alatt mindig egyet akartunk és mindenben egyetértettünk — jelentette ki büszkén ezüstlakodalmán férje mellett a kardos feleség.   
   Mire az asztal végén felmordult egy kapatos vendég:
— De unalmas házasság lehetett!

*

A grandiózus kicsiségek közé tartozik az elismerő, jó szó is. Selye János, világhíres tudósunk írja: elismerés nélkül éppen úgy nem élhet az ember, mint a hal víz nélkül.

 Házasságuk harmadik évében Éva már nem bírta tovább. Új frizurát csináltatott, elegáns ruhát vett fel, úgy várta haza a férjét, az hátha, most az egyszer észreveszi és megdicséri, haját, ruháját. Vagy legalább a különös gonddal készített jó vacsorához lesz egy szava. Semmi. Adám megcsókolta. Pontosan úgy, mint máskor. Szó nélkül megette a vacsorát, de amikor újságja után nyúlt, Éva kirobbant:
— Sose dicsérsz meg semmiért. Neked szépítettem magam, neked öltözködöm, a kedvenc ételedet készítettem, és egy elismerő szavad sincs hozzám?
    Mire Adám:
— Mikor mondtad egyszer is, hogy okos vagyok és erős. Hogy sokat dolgozom, és most is a második műszakomból jövök — érted.
    Évődő, kedves hangon, mosolyogva mondta mindezt, úgy, hogy Éva elnevette magát, de magában megjegyezte: Az elismerő jó szót nemcsak várni kell, hanem adni, mondani is. S arra mindkettőjüknek szükségük van.

(Gyökössy Endre: Nem jó az embernek egyedül)

További írások, videók